"Ami elmúlt, soha nem jön vissza már 2."

Ezen felül szembe kell nézni, így 30/40 felé, hogy nem sok idő maradt már megváltani a világot. Ez az a kor, aminek már a tanítás és a szolgálat az életfeladata. Az új nemzedék terelgetése. Így vagy úgy. Gondoskodás.
Persze magunkról is. De mindenkiről. Na nem abban a kedves nővér-pózban, amire szocializáltak minket. Hanem partneri viszonyban, ha úgy tetszik kliensközpontú szemlélettel- a sebezhetőség minden előnyét és kockázatát felvállalva.
Nehéz, mert eddig mi voltunk a kis szegénykék, a tapasztalatlankák, akiket vattába csomagolva hol hidegen, hol melegen korlátozott az előző generáció féltés címén. Nem tűrhetjük tovább ezt a szereposztást, a fiatabbak számítanak bátorító, megerősítő példamutatásunkra, felszabadító, megengedő gondoskodásunkra.
Nincs mentség arra, ha elfordultok tőlük saját félelmeiteket, defektes mintáitokat dédelgetve. Igen, szabadabbak, könnyebb nekik, mint nekünk volt, és szebbek is nálunk. És ha beléjük rúgunk visszakaphatjuk, ami elveszett? Szebbek leszünk, ha kétségbe vonjuk az ő szépségüket? Ha aljas intrikának címkézzük őszinte rajongásukat és szerelmüket az olyan férfiak iránt, akik képesek támogatni őket?
Az a helyzet, hogy nemcsak a világot megváltani nincs sok időnk, hanem úgy általában az életből is kevesebb maradt, mint 10-20 éve. Ez nem azt jelenti, hogy ideje sírhelyet váltani, otthonkába öltözni, és visszavonulni az életből- erre nincs szükség 80 évesen sem. Hanem, hogy tudatában kell lennünk a ténynek: az élet múlik, az idő fogy, és vele a lehetőségeink is. Hogy megtört szívvel, de az élet törvényszerűségeit tisztelve tudomásul vesszük: nem fog beleférni minden az életünkbe, amit kislányként, némi szülői elvárástól is inspirálódva beleálmodtunk. És, hogy a végén, ami napról napra közelebb kerül: meghalunk. Utána hitünk szerint  üdvözlünk, elkárhozunk, újjászületünk, távozunk a nirvánába, nem tudni. A halál az biztos. Rémisztő? Először az. Aztán elfogadjuk. Más lehetőségünk úgysincs.

"Ami elmúlt, soha nem jön vissza már"

Eljött az a pont az életemben, amikor nem minősül talán koravén sirámnak, hogy az idő rajtam is eljár. Észrevehetem olyan jelekből, minthogy az első gyerekem a kiskamaszkor küszöbén áll, a harmadik kisuhant az óvodáskorba -és ezzel kilökött engem a tejjel- mézzel folyó kizárólagos anyaság aranykorából. Abból, hogy egy pár éve már senki nem faggat, hogy mégis mit akarok kezdeni az életemmel az anyaságon túl, én viszont tudom és csinálom. Egyre többen emberszámba vesznek, és egyre kevesebb olyan emberi gesztus van, ami fejleszegésre és gyomorösszehúzódásra késztet.
A testem sem olyan már mint 19 éves koromban. A három négykiló körüli magzat kihordása után a hasfalam nem tudta elfogadni, hogy -egyelőre ennyi volt a pocak party kora- minden fogyás ellenére makacsul megőrizte posztpartum formáját. A csodálatos hosszú nyurga újszülötteimet néhány hét alatt vasgyúróvá dagasztó anyatejem lassan elhagyja a melleim- szeretek úgy gondolni rá, hogy visszatér a mennybe, ahová tartozik, és táplálja azokat a gyerekeimet, akiket nem fogadok be a méhembe. A fizikai síkra visszatérve, ha a sík szó túlzás is, mérsékelt középdombság maradt ott, ahol  hajdan a 95 E kosara sem győzte térfogattal. A pattanások továbbra sem veszik tudomásul a kamaszkorom végét, de a szarkalábak, és a homlokráncok is megjelennek.
Mi tagadás ha végigmennék egy velem hasonló alkatú tizenéves lánnyal az utcán, akkor is ő utána fordulnának meg a férfiak, ha kettőnk közül ő viselne visszafogottabb öltözéket.
Akkor most jönne az, hogy elkezdek ideológiát gyártani, hogy az érettebb nők "az igaziak", a "normális, komoly férfiakat" a harmincon felüli nők érdeklik igazán. Vagy hogy a fiatal lányok csak "arra kellenek nekik", bezzek mi...
Rivális láthatnék minden nálam fiatalabb lányba, hogy ő majd elcsavarja az én partnerem fejét is, és akkor kinek fogok én kelleni?
Tartsunk össze mi, tisztességesek, akik bezzeg soha nem akartuk elcsavarni tisztességes férfiak fejét. Soha nem kísértett meg a leghalványabb vágya sem, hogy a partnerünkhöz hasonló meglett tisztességes férfiak, felégessenek maguk mögött mindet, amit felépítettek csupán egyetlen érzéki csókunkért. Hogy érett, komoly, intelligens férfiak kamaszfiúk módjára reszkessenek az izgalomtól, és álmatlan éjszakáik legyenek a dekoltázsunk látványától.
Hát kedves asszonyok, ha ti ezzel így vagytok, akkor azt kell mondjam, nincs olyan, hogy"mi". Én vállalom, hogy imádtam a hatalmam a férfiak fölött, még ha egészen ritkán is volt benne részem. Néha most is jólesne, legalább csak a tudat, hogy megvan még, és használhatom, ha úgy döntök. De nincs. És ez fáj, de borzasztóan. Különben szerintem nektek is, csak nektek még jobban, mert akkor sem engedtétek meg, hogy legalább vágyak szintjén megélhessétek ezeket a helyzeteket, amikor még valóságos lehetőség volt a megvalósulásuk. És miért nem? Mert ott voltak a 30-as 40-es nők, akiknek az elfogadása fontosabb volt, mint  a kapcsolat saját magatokkal, akik féltékenyek voltak még az ártatlanul csábító arcotokra is, és akik pont úgy viszonyultak hozzátok, mint most ti a fiatalabb nőtestvéreitekhez. Tudjátok, ez nem hozza vissza ami kicsúszott a kezetekből, mire észrevehettétek volna, hogy van nektek ilyen. Porig sújtó, egészen megalázó hatású hatalmatok, lehetőségek netovábbja, virágzás, szépség. Most már az övék. A fiataloké.

A felnőttkor dícsérete

Óh, én ezt sosem hittem volna, hogy megélem. Azt gondoltam, hogy hosszú életet szánt nekem a Főnök, de azt soha, hogy valaha is megélem, hogy kiszabadulok a "kicsi vagy még ehhez" -érzés fogságából.
Mindig úgy gondoltam, hogy a szabadságot ki kell érdemelni. Kemény munkával, szófogadással a zsarnokoknak, hasonulni a zsarnokokhoz, sőt interiorizálni őket, identifikálódni velük. Akkor felemelnek magukhoz, és lehetek én is zsarnok, aki nyomorgatja a nála gyengébbeket. Hogy ez a szabadság. Úgyhogy nem is igazán éreztem sokáig magam motiváltnak, hogy szabad felnőtté váljak.

Talán akkor fordult a kocka, mikor a harmadik gyerekemet már társadalmilag  többé-kevésbbé elfogadott életkorban nevelgetve, egyre ritkábban szegezték nekem a "nagyok", hogy én ezt az egész élet témát, hogyan  is képzelem? Hisz élni csak egyféleképpen lehet, ahogy nekik is kellett volna. Szerintük, utólag, jelenlegi szemszögükből visszatekintve. Vagy, ahogy az enyémhez szociális háttérrel rendelkező lányok (nem nők, lányok! Sugallva, hogy harminc alatt még lánynak illenék lenni.) többsége él.
Aztán volt egy váltás, mikor a kicsi kórházba került az asztmája miatt, és én arra számítottam, hogy csupa deres fejű, bagós hangú, dauerolt doktornénivel kell majd szembefordulnom, mert ők majd biztos haza akarnak küldeni, meg akarják etetni tápszerrel a vasgyúró csecsemőmet, mert ők  biztos úgy tanulták, rólam meg biztos azt gondolják, hogy én csak egy ostoba, tanulatlan, huszonéves liba vagyok, akinek még ott van a tojáshéj az amúgy is illetlenül formás fenekén. Ehhez képest csupa  kedves nálam maximum 5-10 évvel idősebb hozzáértő szakember vett körül-leszámítva, egy-két a várt rémképnek megfelelő nővért- kompetens anyának tekintettek, felnőtt partnerként és kellő empátiával tájékoztattak minden eredményről, ha szoptattam a kisfiamat megvárták, hogy végezzünk, és csak utána vizsgálták, vizitelték. Sőt , ha olyan helyzet volt, még dönthettem is beavatkozásokról, gyógykezelésről, nemcsak formálisan, kezem alá tolva a papírokat. Aztán az olyan tapasztalatok, mint, hogy, egy idős fülorvos késlekedés fel akarta szúrni a kisfiam fülét, de a fiatal csecsemőosztályos orvosok meg azt mondták, várjunk, adjunk időt az antibiotikumnak, és meglátjuk. És így történt. Én meg csak lestem. Ezt így lehet?  Ilyen zárt rendszerben is? Ez a kórházi tartózkodás volt az első katarzisom: "Befellegzett a rémuralmatoknak, "Nagyok"! Most már mi  huszonévesek is felnőttek vagyunk."
Aztán egyre több ilyen  alanyi jogon  történő emberszámbavevést volt szerencsém megtapasztalni. Már nem húzza a száját a fagyis fejcsóválva, ha megkérem, hogy lehetőleg olyan részéből adjon a puncsnak, amiben nincs mazsola. és nem próbál meggyőzni, hogy pont a mazsola finom. Bocsánatot kér a pénztáros, ha szememlesütve, fülig pirulva megmutatom neki a blokkot, hogy egy terméket háromszor is beütött, pedig csak egyet vásároltam, és nem feltételezi, hogy én számoltam rosszul.
Gyerek nélkül is előreengednek a zebrán, anélkül hogy verbális vagy nonverbális jelekkel tudatnák velem,  hogy mindezt csupán a szoknyám látványából kiinduló szabad asszociációiknak köszönhetem. Ha megtetszik egy prémiumkategóriás cipő, az eladó nem vágja hozzám flegmán, hogy"láttad már az árát is?", hanem "Hölgyemnek" nevez, és segít felpróbálni. Ha 18 éven felülieknek szóló könyvet vagy terméket vásárlok, nem vetkőztet a tekintetével a pénztáros, kiszolgál olyan természetességgel, ahogy a zöldséges krumplival. Sőt már a zöldséges is képes felülkerekedni a késztetésén, hogy beavasson a főzés rejtelmeibe, feltételezi, hogy  elég nagy vagyok már, hogy el tudjam dönteni szükségem van-e új receptekre, és ha igen, azt is tudom hová forduljak.
Amikor elkezdem magam képezni valami egész másban, mint amerre elindított a "nálam tapasztaltabbak" gyengéd terelése 18 éves koromban, és a képzésen senki nem kérdezi tőlem, hogy és mégis mit fogsz kezdeni ezzel a tudással, amit itt megszerzel, miből akarsz megélni, hol voltál mit csináltál idáig?!, nem most kéne hivatást választani... Ellenben találkozom éppen pályát váltó nálam is idősebb emberekkel.
Mikor összefutok egy tíz éve nem látott ismerősömmel, és elmesélem, hogy férjhez mentem és gyerekeim születtek,  akkor már nem az undort látom az arcán, mint amit az aktuális ismerőseim egy nagy részének az arcán láttam, amikor friss történések voltak ezek az életemben , hanem, hogy szabályszerűen felnéz rám. Én meg mondom neki, ne nézz fel rám, ez nem dicsőség. Igaz nem is szégyen, mint aminek próbálták nekem beállítani ezelőtt kb. 5-6 évvel  a"nagyok", a "rangidősek". Ez csupán egy választható életút. A törvény és a körülményeim lehetővé tette, hogy így döntsek. Adott helyzetben messze a leges legjobb döntéseket hoztam legalábbis, ami a magánéletemet illeti. Ami a hivatás-választást talán abban is. Abban több időre volt szükségem az informált döntéshez. És leginkább erre az élményre volt szükségem, hogy szabad, a saját élete tekintetében kompetens felnőtt vagyok. Nem csak a partnerem, meg a szűk baráti köröm szemében.  Hanem, hogy annak is érezzem magam. És leginkább ennek a tapasztalatnak a bizonyosságára volt szükségem, hogy ki lehet térni a "nagyok" köpései elől anélkül is, hogy átállnék én is a rangidős köpködők soraiba azokat  célba venni, akiknek még nincs elég ereje vagy bátorsága, hogy visszaköpjön. Hogy, az a kölcsönös tiszteleten, egyenrangú partneri viszonyon alapuló, előítéletmentes modell, amit meg tudtam valósítani az anyaságomban, és a házasságomban, az kiterjeszthető az otthonom  és a baráti köröm biztonságos falain kívülre is.Nos, előttem az élet, hogy kiterjesszem. :)

A tökéletesség hajszolása vs. kognitív disszonanciával átitatott megalkuvás

Ha a várandóságot is beleszámítom-és én beleszámítom, akkor pontosan nyolc éve vagyok anya. Ez alatt a nyolc év alatt úgy veszem észre, hogy egyre nagyobb hangsúlyt kap  az anyasággal kapcsolatos, nagy közönségnek szánt cikkekben az a gondolat, hogy nem kell a tökéletes anyaságra törekedni, a legtöbb, amit egy szülő a gyermekének adhat, hogy kongruens önmagával, tehát felvállalja, hogy olyan amilyen. Lassan már csak ironikus hangnemű írások lelkendeznek egyoldalúan az anyaság örömeiről, különösen az interneten egyre több olyan írást olvasni, ami az ellentmondásos érzéseket, vagy a negatívumokat is kendőzetlenül bemutatja, sőt a facebookon is legalább napi két- három humoros posztban megénekelt játszótéri panaszkodás  jön velem szembe, melyek kifejezetten a kisgyerekes létforma, vagy a főállású anyaság nehézségeit, kellemetlenségeit sorolják.
Állítólag ez nagy áttörés, mert állítólag eddig az anyaságról csak szépet és jót szabadott mondani, és ez az elvárás még a barátnők közötti beszélgetések őszinteségének is gátat szabott.
Bevallom, én nemigazán emlékszem erre az időszakra sem anyaságom idejéből sem az azt megelőző életkorszakomból, amikor az anyák nem mertek volna arról beszélni, hogy milyen nehézségekkel kell megküzdeniük, vagy, hogy a szereteten kívül vagy éppen ahelyett milyen érzelmek vegyülnek a gyerekükkel való kapcsolatukba, illetve , hogy az örömön és elégedettségen kívül, azaz inkább ezek helyett milyen érzéseket kelt bennük a helyzet, amiben vannak. Sőt szinte nincs is olyan emlékem, hogy nők egymás között a hétköznapjaikkal kapcsolatban bármilyen pozitív érzelemről beszélgettek volna. (Ezzel nem azt mondom, hogy nem éltek át ilyesmit, hanem, hogy nekem kifejezetten az a benyomásom támadt, hogy éppen a pozitív érzelmekről tilos beszélni...)
Azt viszont magam is érzékeltem és tapasztaltam, hogy feladatok, "kötelességek" tekintetében sokkal szigorúbb volt a társadalom, és az anyák is magukkal szemben. Ha csupán az utóbbi nyolc évet nézem, akkor is úgy érzem, nagyon sokat enyhült ez a szigor. Nyolc éve  még nicknév mögött fórumozva is csak néhány kivételesen bátor anya merte bevallani, hogy heti többször más főztjével eteti a családját, kapott is érte hideget-meleget. Ma meg már az orvosi váróban is harsányan nevetünk Vekerdy vasalást bojkottáló tanácsain, hogy: "Ugyan ki vasal még?" (Legalábbis Budapesten) És ezt nagyon jónak tartom.
Hasonlóan jónak tartom, azt is, hogy egyre szélesebb körben elterjed az a szemlélet is, hogy ahogy a vasalás és a havi rendszerességű ablaktisztítás nem kritériuma a jó anyaságnak, de még a közös biomuffin sütögetés, és a saját kézzel varrt ujjbábokkal előadott saját költésű esti mese sem nélkülözhetetlen hozzá, úgy érzelmileg is sokkal nagyobb a szabadsága az anyáknak. Hiszen ilyen tekintetben is ember az anya is. Ahogy emberi mivoltából fakadóan nem tud mindennap háromfogásos ebédeket főzni és kirándulni egyszerre, ugyanúgy emberi mivoltából fakad az is, hogy nem képes mindig minden gyermeki megnyilvánulásra türelmesen, és empatikusan reagálni, hiszen nem képes a konstans elégedettségre, kiegyensúlyozottságra sem. Ezzel idáig mind teljesen egyetértek.
Viszont sajnálattal tapasztalom, hogy nem is olyan ritkán  ez az ideológiát egy gyakorlatilag nem partneri viszonyú nevelési gyakorlat igazolásaként használják. Gyakorlatilag annyival meghaladva az előző szülő generációt, hogy már nem azért csapnak a gyerek kezére, állítják a sarokba, vagy mondják neki szóról szóra ugyanazokat a hibáztató, moralizáló  vagy fenyegető frázisokat, amit nekik is mondtak a saját szüleik, annak idején, mert "a gyerek olyan rossz volt, hogy megérdemelte", hanem, mert " nem vagyok tökéletes, nekem is lehetnek gyenge pillanataim." Vagy: "Én márcsak ilyen vagyok, ami a szívemen az a számon, így vagyok hiteles".Félreértések elkerülése végett: olyan családokról beszélek, ahol  szinte nincs olyan nap, amikor nem csúszna ki a szülők szájából emberi gyarlóságból, vagy "sajátos egyéniségük" következtében, olyan mondat, amit az általuk is nagyrabecsült szakemberek szerint soha nem szabadna mondani egy gyereknek.
Nem tudom, vajon nekem sikerül-e érthetően keresztülvinni, amit a nálam hozzáértőbbektől nem sikerült befogadiuk, de azért teszek egy kísérletet:
Senki nem tökéletes ember, senki nem tökéletes szülő. De mindenki felelős azért, hogy  minél kevesebb és minél kisebb ebből fakadó kellemetlenség érje a többi embertársát. Beleértve a saját gyerekeit is.
Mindenki hajlamos arra, hogy kevésbé legyen empatikus és türelmes, amikor a saját szükségletei kielégületlenek. Ezért mindenki felelős a saját szükségletei kielégülésért-a lehetőségekhez képest. Egy szülőnek mindig kevesebb a lehetősége erre, így minden szülővel előfordul, hogy valami miatt frusztrált lesz minden felelősség vállalása, és igyekezete ellenére. Ez az állapot még nem ad felmentést arra, hogy olyat tegyen a gyerekeivel, amit  saját magának is rosszul esne elszenvedni még felnőtt fejjel is.  Ám ha néha(!)  mégis előfordul az ilyesmi, az természetes és emberi dolog, önmagában ez még nem a "rossz szülőség" bizonyítéka- különösen, ha őszinte bocsánatkérés követi.
Ha azonban mindennapos dolognak számít, akkor azzal illene kezdeni valamit. Még az ún. "átmeneti mélypontok" esetében is, ha ezek a mélypontok a gyakorlatban hónapokig, évekig tartó időszakokat jelentenek.  Minél inkább az az alapállapot, hogy "anyának most nehéz", annál valószínűbb, hogy nem lesznek csöndesebbek, simulékonyabbak, együttműködőbbek, segítőkészebbek, mint amennyire életkorukból, illetve egyéni habitusukból adódóan jellemző rájuk általában. Mi segítene abban, hogy egy érzelmileg és/vagy anyagilag és/vagy egészségileg nélkülöző szülő képes legyen a gyerek bántása nélkül túljutni azon, hogy a gyerekek nagy valószínűséggel nem fogják magukat pusztán együttérzésből "visszafogni"? Nem valószínű, hogy az ő saját egyedi és megismételhetetlen élethelyzetére bárki is megtalálja a tökéletes megoldást a "Beszélj úgy"-ban,  a neten fellelhető cikkekben, egy anyacsoport tapasztalatai között vagy akár egy szakemberrel történő egyéni konzultáció során. Ebből  még nem következik, hogy nem létezik más alternatíva, mint fenyegetőzni, szitkozódni, vagy odacsapni. Hanem, hogy a megoldás megtalálása a családra marad. Kegyetlennek, igazságtalannak tűnhet, de ez van. De szabad nehéznek, igazságtalanak megélni, és beszélni, írni, róla, hogy nehéz.   Ilyen értelemben van jogunk embernek lenni, tökéletlennek, vívódónak, kételkedőnek, bizonytalannak. Ettől még lehetünk "elég jó szülők".

Szőrmentén a megfelelésről és a lázadásról

Az utóbbi években egyre nagyobb nyilvánosságot kapnak az interneten a női szőrzettel kapcsolatos ízlés -és véleménykülönbségek. Általában heves érzelmi reakciókat váltanak ki  sok nőből- köztük belőlem is  azok a vélemények, amik a testszőrzet viseletében való különbség mögött valamiféle elvi állásfoglalást feltételeznek. Például a szőrtelenítést mellőzőket a természetesség híveiként emlegetik, a szőrtelenítőkről pedig úgy írnak, hogy ők azok, akik aktuális szépségideál, illetve a társadalmi konvencióknak akarnak megfelelni. Bennem ez az utóbbi vád különösen feldühít.
Ha jobban belegondolok, tulajdonképpen nemcsak a szőrtelenítésre igaz ez,  egyre gyakrabban ütközök abba, hogy több általam is űzött testápolással, öltözködéssel, vagy éppen magánélettel kapcsolatos szokásról azt írják, mondják valakik, hogy ez konformista viselkedés, a társadalmi elvárások teljesítése.
Biztosan tudom, hogy nem vagyok egyedül azzal a tapasztalatommal, hogy az első szőrtelenítéseket összfelnőtti rosszallások kereszttüzében, titokban végeztük, néhányan apánk, vagy bátyánk borotvájával, mert nem mertük vállalni azt a konfliktust, hogy ötjegyű összegért vetessünk magunknak egy epilátort- vagy bármit, amivel lelepleződhetünk, hogy az agyunknál kevésbé hasznos, de egyre jobban látványos testrészeinkkel is törődni szeretnénk. Aztán szép lassan, óvatosan megtaláltuk a módját: leértékelt, közeli lejáratú smink-kozmetikumok a piacról, gagyi parfüm a százforintosból, ami még belefért az uzsonna pénzbe. Aztán néha gondoltunk egy nagyot és bejelentettük, hogy a dédi névnapi kétezresét hajfestékre fogjuk költeni. És megtettük. Otthon egyedül vagy barátnők egymásnak be is festettük. Melltartó vettünk. Mikor még az összes tapasztalt női ismerősünk kiröhögött: "Még nincs is mit tegyél bele!" Pedig volt! A 70 B-s elég volt rá. A címkéjét elraktuk a titkos bűneink dokumentációit őrző ládánkba örök emlékül.
Talán ebben  korszakban hangzott el először a vád: "Mi van a fiúknak akarsz tetszeni?"  (Ennek nem kis morális felhangja is volt, hiszen ugyebár a becsületes, normális lány  kifejezetten nem akar "ilyen fiatalon" tetszeni a fiúknak, hanem csak a tanulás érdekli)
Hát igen, akartunk tetszeni. Nem mindig sikerült, de az akarat kétségkívül megvolt. Csak ezért csináltuk volna az egészet? Azt hiszem a motivációk sorában az utolsó volt, hogy könnyebben be tudjunk pasizni. Arra voltak a miniszoknyánál, meg a magassarkúnál sokkal hatékonyabb eszközeink.
Ez inkább egyfajta suta lázadás volt. A nyílt kifejezése annak, hogy nem annak akarunk megfelelni, amit a társadalom, elsősorban a tanáraink és a családunk a "rendes" lányoktól elvár.
Talán maga a fiúknak való tetszés vágya is nem kis részben ebből táplálkozott.  A tekintélyszemélyek és a kortársak szerint illetlen dolog akarni, hogy felszedjenek a fiúk? Akkor mi akartuk. Anyánk szerint egy igazi nő sosem kezdeményez sem beszélgetést, sem csókot, sem kapcsolatot, a többit meg mondani sem merte? Akkor mi mindent kezdeményeztünk. És büszkén dicsekedtünk a kortársak nagy döbbenetére azzal, hogy a barátunkkal olyat is csináltunk, amiről minden "normális" lány azt gondolja, hogy soha, senkivel nem fogja.

Most sok-sok évvel a lázas kamaszkor után, nyomokban azért  még tartalmazok  egy kis lázadó csírát, ami újból és újból aktivizálódik, mikor olyat látok, hallok vagy tapasztalok, hogy valakit megpróbálnak agyonnyomni bizonyos sztereotip elvárásokkal, vagy hogy fontos hatáskörrel rendelkező tekintélyszeméllyel/szervezettel kerül konfliktusba valaki amiatt, amiben hisz, vagy amit jónak gondol.
Szóval most így féllábbal örökre beleragadva a kamaszkorba azt hallom, olvasom,  hogy az egykori "fiúknak való tetszés vágya", az, hogy máshogy látok bizonyos dolgokat, mint az anyukám, hogy inkább az akarok lenni, aki büszkén sétál az elítélő pillantások között is miniszoknyában szőrtelenített lábbal, festett körmökkel, mint olyan, aki a szemöldökét sem meri szedni, nehogy azt gondolják róla, hogy "olyan" nő, most minderre jön az a vád, hogy tulajdonképpen meg akarok felelni a társadalmi elvárásoknak. Fura érzés. De gyakorlatilag ismerős.
Serdülő lányként és érett nőként is döntéseinktől függetlenül csapdahelyzetben vagyunk: vagy a férfiak előnyeit szolgáló rendszer elvárásainak felelünk meg. Vagy az ezekkel szembeszálló, szembeszállni kívánó nőtársainknak. Nem lehetünk szabadok a külvilág ítéletétől. Akármit csinálsz, azzal valamelyik ellen teszel, és a másiknak megfelelsz.  Én nem akarok megfelelni. Sem embereknek, sem a rendszer elvárásainak.  Nem szeretem ezt a férfiközpontú rendszert. Megvannak a magam eszközei, hogy kifejezzem egyet nem értésemet azzal, hogy a közgondolkozásban egy nő csakis  a férfiak igényeit kiszolgálására hivatott, s így minden, amit a testével tesz, azt a férfiak kedvéért teszi.
És amúgy meg szeretnék  a magam módján, élni, szőrteleníteni, sminkelni, öltözködni, párkapcsolatban élni, gyereket vállalni/nevelni, függetlenül  a társadalmi elvárásoktól. Ha néhány cselekedetem, vagy döntésem egybeesik valaki(k) elvárásaival, annak az az oka, hogy annyira nem érdekelnek, hogy nem ahhoz igazítom az életemet, hogy mindenképpen szembehelyezkedjek velük. Talán ez a  egyetlen különbség, amiben úgymond "értem" a kamaszkori önmagamhoz képest.

Tűnődő összegzés

Régóta nem írtam ide.Van egy másik blogom, ahová kicsit szimbolikusabb nyelvezet segítségével fogalmazom meg a gondolataimat. Kicsit sokkoló volt először így, nyersen, köntörfalazás nélkül, szó szerint látni a gondolataimat leírva. Nem vagyok én ehhez szokva. Jó ideje nem mertem szó szerint kimondani, leírni, amit gondolok. Kontrollálatlan nyilvánosság előtt pedig talán soha.
Kicsi koromtól szoktatva vagyok, hogy legfeljebb, homályos kétértelmű célzások segítségével tapogassam ki, ez vajon a megfelelő, hely, idő, ill. személy-e, hogy őszinte legyek magammal kapcsolatban.  Ha rosszul mértem fel a helyzetet, egyből jött a "fejmosás" a másik féltől, aki lehetett éppen nálam fiatalabb is felvette a tekintélyszemély szerepét velem szemben,  és megkaptam, hogy érzéseim, gondolataim furcsaságomból adódnak, ezzel szemben más(=normális) ember ilyen helyzetben,  mint amilyenben ő tudni vél engem, valami egész mást gondol, és érez. Programozzam át az agyam és a szívem, és az átlagos, normális emberek köre befogad. Ma már tudom, hogy hardver-szinten sem megvalósítható, amit vártak tőlem. Nem szökött vagy eltévedt, lázadó fehér barika vagyok, hanem fekete. És ma már azt is tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen példány.
Vívódásom következő pontja éppen ez: csináljak-e úgy, mint 27 éven keresztül, amikor még engedelmesen elfogadtam az érvet, miszerint csak én vagyok ilyen furcsa, bezzeg minden ember rajtam kívül. Vagy bátorkodhatok felhasználni az utóbbi néhány évben nyert megerősítéseket, ismerősöktől, (fele)barátoktól, miszerint "ezzel én is így vagyok, csak nem tudtam/mertem megfogalmazni így."
Írhatok-e a saját személyes élményeimről, mint valami közös tapasztalatokról?
Másfelől van-e szükségem erre? Kell-e az érzéseim valódiságát megvédő érvként előkapnom, hogy de ez nem csak én vagyok ilyen fura?
Egyenlőre a saját belátásom szerint váltogatom a nyíltan saját élményű bejegyzéseket, és azokat, ahol  közös tapasztalatként interpretálom. :)

Az álfeministákról

Azokról nőkről szeretnék írni, akiket a kívülállók gyakran összetévesztenek a feministákkal. Pedig ők kikérik maguknak, hogy valaki így nevezze őket. A lehető leghatározottabban elzárkóznak attól, hogy  bántalmazó kapcsolatban élő, vagy tőlük eltérő etnikumú, illetve szociális helyzetű vagy nemi erőszak áldozatává vált nőtársaik mellett kiálljanak vagy legalább szemtől szembe  némi látszat-empátiát mutassanak feléjük. Ők szépítés nélkül vállalják, hogy csak az "övéiket" védik meg, női rokonaiknak, barátaiknak azt a bizonyos részét akik "még soha nem tettek olyat", aminek a puszta említésétől is hisztérikus rohamot kapnának.

Családi kapcsolatokon alapuló, vagy felekezeti közösségekben spontán, felülről szervezés nélkül létrejövő csoport esetén a tagok életkor szerinti hierarchiába szerveződnek, a rangidős kontrollál minden alávetett tagot. Érzelmileg mindenképpen. Neki gyakran szabad  még olyat is csinálni, amiért a többi tagnak kitagadás és megszégyenítés jár. Van aki elvárja az alárendelt tagoktól, hogy ne vegyék észre a bor ivás- víz prédikálás gyakorlatát, más külön dogmát vezet be a kettős mérce legitimizálása végett. Az ő valósága az egyedül és abszolút érvényes, aminek csak ő maga mondhat ellent, de olyankor villámgyorsan át kell venni a módosított világképet a többi tagnak is. Minél lejjebb haladunk kor szerint annál kevesebb a tagok előjoga és annál inkább veszélyeztetve érezhetik magukat puszta létezésükkel is a különféle szankciókra ugyanis a fő elvárás a hierarchia alsóbb szintjein lévő nők felé rangidős ellentmondásos és részletekben nagyon is változékony nőideáljának, lányideáljának pontos megtestesítése. A középső szinten lévő nőkön a "falkavezér" nő főleg saját világnézetének kritika nélküli átvételét kéri számon, illetve olykor a magánélet szokásainak, háztartási feladatok egészen apró, finom részleteinek átvételét. Szélsőséges esetben a test fölött is teljes kontrollt akar: Mindenkinek az ő fodrászához kell járnia, és "rendes"  frizurát vágatni.
Természetesen az ebben a rendszerben élő, főleg középső láncszem nők mindezt legfeljebb titokban élik meg súlyának megfelelő mértékű erőszaknak. Fennhangon  teljes erőbedobással védik  a "falkavezért" a támadásoktól: jót akar, segíteni szeretne, igaza van, ő a tapasztaltabb, jobban tudja.
Izgalmasabb  a kortársi, "baráti" alapon szerveződő, hasonló jellegű  "asszonykörök" működése. Főleg a csapa "szépkorú nőt" magába foglaló baráti körökben megfigyelhető, hogy korából, és az otthoni viszonyokból adódóan minden tag falkavezérnek érzi magát, de udvariasságból úgy viselkednek egymással, mintha  mindannyian valahol eggyel- kettővel  a csúcs alatti szinten helyezkednének el.. Akkor támad egy kis zavar az erőben, amikor az egyikük nyíltan kifejti, hogy ami  a másikuk szerint fehér, az  szerinte fekete. Olyankor látványosan vacillálnak, hogy most az ellentmondást nem tűrő falkavezér válaszoljon belőlük, vagy az alázatos, bólogató, "középső szintes". Igazából mindegy is, mert akármelyik szerepet veszik fel, rutinosan újraosztják egymás között a szerepeket secc-perc alatt,  hogy a rakoncátlan fodor az állóvíz felszínén mielőbb elsimuljon.

Miért szokták őket feministáknak nézni a téves információk alapján ítélő kívülállók? Mert ők tényleg utálják a férfiakat! (És a közvélemény ezt- alaptalanul-  a feministák jellemzőjének tartja) A "falkavezér" számára a hierachiában alájuk tartozó nők kikacsintgatása a férfiak felé a kontroll gyengülésének veszélyét jelentik. A férfi az ő szemében egy lehetséges rivális, aki másfelé irányíthatja majd az ő kis bólogató kutyuliját. De a legfőbb veszély számára mégis az egyenlő kapcsolat, ahol saját magára találhat, felszabadulhat a függőség alól akit eddig alávetettjeként kezelhetett. Ezáltal a befolyása alatt maradtak szemében is megrendülhet a hatalma. Ezért mindent megtesz, hogy a férfiaktól, de legfőképpen a felszabadító erejű, önbecsülés növelő hatású egyenlő kapcsolatoktól távol tartsa az alája tartozókat. Szinte ünnepli a  csalódásokat, szakításokat, kapcsolati válságokat. Eszközként használja föl, hogy vonzóbbá tegye az ajánlatát: ha a körben maradsz, és a többiekhez hasonlóan kiszolgálod a zsarnoki kívánságaimat, a kör megvéd az aljas, gonosz férfiaktól ("és márpedig mindegyik az angyalom, nekem elhiheted")
A kreált, vagy legalábbis "feltupírozott" ellenségképet arra is felhasználja e, hogy a saját zsarnokságát, erőszakosságát kisebbé tegye áldozatai szemében.
Hamarosan arról is írok majd, milyen módon próbálják egészen pici kortól kezdve a lányokat arra, hogy a vének szoknyája mellett maradjanak egész életükben, és ne csábítsa őket egy lépéssel sem távolabb  ettől a bizonyos szoknyától a vágyott férfi.


(Azt meg csak zárójelben teszem hozzá, hogy olyannyira távol van ez a fajta modell a feminizmus értékrendjétől, hogy  valójában ezeknek a nőcsoportoknak a működési elve egy az egyben patriarchális elnyomás "lekoppintása", kicsit rózsaszínebbre színezve.)